Kemény Katalin vagyok, 1997-ben végeztem az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola rajz szakán. Harmad évfolyamos főiskolásként nyílt meg első egyéni kiállításom az egri Ifjúsági Ház galériájában. Ez még az útkeresés időszaka volt. Festményeimen érződött egyfajta grafikus szemléletmód, amit hosszú évek alatt sem sikerült levetkőznöm. Beláttam tehát: festőnek túl grafikus vagyok, grafikusnak túlzottan festői. Több országos tárlat és egyéni kiállítás után még mindig úgy éreztem nem találtam rá az igazi technikára. Maradt tehát a keresés. Közben persze teltek az évek, Egy ideig lakberendező mellett rajzoltam belső tereket, besegítettem grafikai stúdiónak, terveztem kiadványokat. 

Időközben elvégeztem az ELTE Kulturális Menedzser szakát, ami csak megerősített abban, saját utamat kell járnom. Évek alatt kikristályosodott a technika is. Gyerekkorom óta szerettem az apró dolgokat gyüjteni, cserepeket, kavicsokat. Egyik legmeghatározóbb élményem gyermekkoromból amikor rátaláltam egy helyre, ahol gyönyörű kavicsokat lehetett találni. Ez a hely történetesen egy falusi iskola tornatermének a teteje volt. Az iskola udvarában álló szolgálati lakásban éltünk néhány évig. Apám volt az iskola rajztanára.  A tetőre a legnagyobb titokban másztam fel a tűzoltólétrán Kis Bandival, az iskolagondnok fiával. A tető apró, sötét színű folyami kaviccsal volt leszórva, de a reggeli fényben úgy ragyogott mint a gyémánt. Amikor apám hangját meghallottam lentről, a hátam mögül, az utolsó mozdulataimmal még teletömtem a két zsebemet kaviccsal, ami aztán lefelé jövet csak úgy szóródott kétfelé a zsebemből, és ebben a súrló fényben úgy hatott mintha megannyi apró gyöngy hullana, pattogna alattam a földön. Nem a szidás miatt sírtam, hanem az égből hozott kincseim elvesztése miatt.

Sokan hordozunk ilyen emlékeket, amik egyszer csak előtolakodnak, és meghatározzák az útirányt. Persze nem ezek miatt dönt valaki egy hivatás mellett, de biztos vagyok benne, hogy emlékeink is hatnak választásainkra. Magam sem tudom miért nem jöttem rá hamarabb, hogy a mozaik az a technika, amiben igazán helyemen érzem magam. A főiskolán művészettörténeti vonatkozásain kívűl nem sokat tanultunk a műfajról. A magyar felsőoktatásban nincs mozaik művész képzés, akik ezzel a technikával foglalkoznak, jó esetben képző és iparművészek, valamelyik tanárképző főiskola rajz szakáról jönnek, esetleg belsőépítészek, építészek. Magamnak kellett tehát összecsipegetnem a tudást, és képzem magam folyamatosan.